- Elviszel? - Mehetünk. - Itt jó lesz? - Szerintem állj egy kicsit hátrébb. Igen, ott jó. - Merre megyünk? - Hát, a tér minden irányába és a lélek útvesztői közé. - Ezekszerint elveszített valamit? - Nem, nem hinném, inkább megtalált. Azt hiszem. Arrafelé tart, amerre te meg én a fától nem látjuk az erdőt. Talált egy repedést a gondolatok tengerén. - De repedésre nem lépünk, igaz? - Nem. Nem lépünk, de belebújunk. Elsőre áthatolhatalannak tűnik, reménytelenül fekete, émelyítő. Ha visszanézek ezt látom: „- Emberek”, aztán pedig ezt: „- Ez csak én vagyok” és kezdenek kialakulni a színek. Az első határ, amit átlépünk a világok között. Álom és ébredés. - Ez hülyeség, nem is ismerjük a határokat! - Nem is fontos. Nézd csak ezt a narancs-vörösen izzó folyót! Befolyt itt a repedésen keresztül és magával sodort egy kis fényt. - Különös, máris úgy érzem magam, mintha lebegnék a vízen. Vagy a vízben?! Válassz egy színt! Sötét-krómsárga, kadmiumvörös-narancs vagy lüszter-kagylózöld… - Miért nem k